Olimpiai részvételért küzdött a magyar 3×3-as női válogatott a nyár elején, az első selejtezőt követően azonban Debrecenben sem sikerült kivívni a kijutást Tokióba. Fel tudtak azonban állni a padlóról a lányok, és néhány nap elteltével sikerült kivívniuk a párizsi Európa-bajnoki szereplést. A Vasas Akadémia játékosával, Papp Diával tekintünk vissza.
Kezdjük az egészet az olimpiai selejtezőkkel. Graz-ban veretlenül zártátok a csoportkört, az egyenes kieséses szakasz azonban nem a tervek szerint sikerült. Nagy hiányérzet volt a csapatban?
Tisztában voltunk vele, hogy milyen ellenfelekkel lesz dolgunk. Abszolút úgy mentünk ki a pályára a franciák ellen, hogy győzni szeretnénk, ez nem is volt kérdés. Jól ismertük az ellenfelet, sokszor játszottunk már egymás ellen, elég ha csak a vb elődöntőre gondolunk. Most ők bizonyultak jobbnak, de azt látni kell, hogy nüanszon múlt a győzelem, hiszen hosszabbításban kaptunk ki egyetlen ponttal. Ráadásul hátrányból jöttünk vissza egál meccsre. Tudtuk, hogy van még egy lehetőségünk, így talán kevésbé tört meg minket ez a vereség.
Egy hely kiadó maradt még az olimpiára. „Hazai” pályán játszhattatok, a magyar szurkolók támogatására is számíthattatok. Milyen érzés volt Debrecenben pályára lépni?
Debrecen túlzás nélkül világszínvonalú a 3×3-as rendezvények lebonyolításában. Elfogultság nélkül ez kijelenthető, én úgy gondolom. A legapróbb részletektől kezdve mindenre maximális odafigyeléssel készülnek mindig. Nagyon szeretünk itt játszani, hiszen nemcsak a hazai környezet, de tényleg a legprofibb rendezőkkel van dolgunk. A szurkolókról pedig nem is beszélve. Szenzációs közönség előtt játszhattunk ismét.
Egyetlen ponton múlott az olimpia, amit nem lehetett egyszerű megemészteni. Mennyire viselte meg a csapatot?
Nem fogok hazudni, brutálisan földre csapott minket. Nemcsak a játékosokat, a stábot és a szurkolókat is. Szerintem ez egy olyan veszteség egy sportoló életében, ami egyrészt ritkán adatik meg, másrészt megfosztja élete legnagyobb álmától. Sokan el sem jutnak addig hogy olimpiáért játszhatnak, mi pedig ott voltunk a kapujában, tényleg csak egy karnyújtásnyira, egy másodpercre. Még most is nehéz erről beszélni, nem is szeretek igazan. Nem hiszem hogy valaha el fog múlni ez a rossz, szomorú érzés bennünk. Szerintem ezt életünk végéig hordozni fogjuk. De egy biztos, mindannyiunk nevében mondhatom, hogy más emberek/sportolók lettünk ez után. Átértékelődött bennünk sok dolog, tanultunk belőle rengeteget, és biztos, hogy erősebbekké váltunk általa.
Nem állt meg azonban a 3×3 élet, hiszen rövid szünet után jött az Eb selejtező. Melyik mérkőzés volt szerinted a legnehezebb, milyen volt maga a torna?
Nagyon kevés idő volt a két esemény között. Küzdöttünk még a mentális problémáinkkal, le kellett győznünk önmagunkat ahhoz, hogy egyáltalán tudjunk fókuszálni az Eb selejtezőre. De tudtuk, hogy nagyon fontos esemény ez is számunkra, hiszen az elmúlt évek is bizonyították, hogy az élmezőnyhöz tartozunk, és ehhez mérten kötelességünk kijutni az Eb-re. Az első mérkőzést mondanám egy fordulópontnak. Ott ugye kikaptunk, megint volt egy újabb pofon, de talán az utolsó is. Összeszedtük magunkat fejben, átbeszéltük a dolgokat és úgy játszottuk le a következő két mérkőzésünket. Annyira érződött rajtunk, hogy igenis nyerni akarunk és bebizonyítani, hogy nem estünk szét, még mindig itt vagyunk. És emiatt sikerült ez az egész selejtező, úgyhogy nagyon büszke voltam a csapatra.
Sok hullámvölgyön ment át a csapat, mik a célok Párizsban?
Szívesen fejezném be az idei 3×3-as szezont egy dobogós helyezéssel, ezzel azt hiszem nem vagyok egyedül. Egy ilyen komoly hullámvölgyet követően azt gondolom, maximálisan megérdemelnénk.