A pittsburghi Duquesne University hallgatója, valamint az egyetemi csapat játékosa, Aho Nina minden nyáron hazalátogat, amikor a válogatott kötelességek mellet a Vasas Akadémia csarnokába is rendszeresen ellátogat. Az Universiadéra készülő játékost éppen egy Pasaréten töltött egyéni edzést követően csíptünk el, hogy beszéljünk egy kicsit a múltról, jelenről, jövőről.

Kezdjük az elején. Mikor kezdődött az amerikai álom, és hogy érzed magad kint?

Három éve mentem ki egyetemre, nagyon jól érzem magam, bár két éve nem játszom a sérülések miatt, ami egy kicsit megnehezíti a dolgokat. Emellett emberileg is nagyon sokat tanultam, az egyetemen is olyan szakra járok, ami nagyon érdekel, így a kosárlabda mellett más területeken is igyekszem fejlődni.

Mennyire volt nehéz megszokni az új légkört, hogyan ment a beilleszkedés a kezdetekben?

Nyilván sosem egyszerű egy ilyen dolog, hiszen távol mindenkitől, családtól, barátoktól az élet hoz olyan dolgokat, amivel az ember nem találkozott még „hazai pályán”. Szerencsére nem voltam egyedüli magyar, hiszen Kuttor Enikő és Szamosi Amadea is tárt karokkal vártak, ráadásul a vezetőedző felesége is magyar, tehát nem éreztem magam egyedül. Leginkább a kulturális különbségek okoztak fejtörést az elején, de úgy érzem elég hamar sikerült beilleszkednem. A kulturális különbségek a kosárlabda pályán is láthatóak, hiszen itt az egyéni játék kap főszerepet, amit egy Európából érkező játékos nehezen tud megszokni. Nekem, mint első számú passzoló is nehezen tudtam átvenni ezt a stílust. Az első évben volt is konfliktus abból, hogy miért nem keresem állandóan a gyűrűt, de mára úgy érzem, sikerült megtalálni az arany középutat a csapatjáték és az itteni mentalitás között.

Miben különbözik a kinti kosárlabda az itthonitól?

A kinti rendszerben az első hónap csak erőnléti edzésből áll, ilyenkor alig fogunk labdát. Azonban általánosságban is elmondható, hogy maga a sportág is sokkal fizikálisabb, dinamikusabb, éppen ezért az edzések száma is több. Egy edzés legalább két óra, még szezon közben is, és ritkán vagy inkább soha nem fordul elő, hogy száraz marad a trikónk a végére.

Nem volt egyszerű dolgod, hiszen sérülések is nehezítették a pályafutásodat, mi történt pontosan?

Mielőtt kimentem, volt egy keresztszalag szakadásom még itthon, így a szerencsétlenségek sorozata nem kint kezdődött. A gyógytorna mellett már elkezdtem kosarazni, ami így utólag nem volt a legokosabb döntés. Hazajöttem, játszottam a válogatottal egy U20-as Európa-bajnokságot, ahol jónak éreztem a térdem, majd amikor visszamentem Amerikába, az alapozás alatt az egyik futó edzésen elszakadt a meniscusom. A műtétet követően négy-öt hónap rehabilitáció jött, így nyilván a kinti szezon hamar befejeződött számomra, majd tavaly ismét hazajöttem felnőtt válogatott összetartásra, ahol nem bírtam a többiekkel edzeni, annyira fájt a térdem. Júniusban ismét visszamentem, ahol azt mondták, hogy laza a keresztszalagom, amit vagy megműtenek, vagy kapok egy térdgépet, amiben edzhetek. Nyilván a második opciót választottam, és rendesen tudtam végezni a munkát egészen novemberig. Az ötödik meccs után ugyanis csináltak egy CT-t, mert nem kaptam rendesen levegőt. Kiderült, hogy van egy vérrög a jobb tüdőmben, így hat hónapos vérhígító kúrát kaptam, ami épp most fejeződött be.

Lelkileg mennyire viselt meg ez az egész?

Nyilván nem volt egyszerű a dolog, hiszen az elmúlt négy szezonból mindössze egyet játszottam. A legrosszabb talán az volt, hogy nem tudtam segíteni a csapattársaimnak a pályán. Voltak olyan időszakok, amikor nem ment annyira a szekér, és elgondolkoztam azon, milyen jó lenne most mezt húzni, és közösen kimászni a gödörből, de sajnos csak a pályán kívül tudtam támogatni a lányokat.

A nyár Magyarországról szól, és a válogatott mellett rendszeresen látogatsz Pasarétre is, ahol szintén a munkáé a főszerep. 

Igen, a pasaréti látogatás minden nyáron megismétlődik a válogatottól függetlenül. Amikor hazajövök, Földi Attila az elsők között van, akit hívok, hogy jöhetek e edzeni, így nem otthon ülve várom a válogatottal kapcsolatos teendőket. Jelenleg az Universiadéra készülünk, lassan kezd sűrűsödni a program a júliusi torna előtt.

Mennyire követed az itthoni eseményeket?

Meccseket nem tudok nézni, hiszen abban az időben az iskolapadban ülök. Néha morgok is magamban, hogy megint lemaradok egy-egy mérkőzésről, de az eredményeket természetesen figyelemmel követem. Igyekszem szemmel tartani a korosztályomban szereplő játékosok, barátok teljesítményét, valamint a húgom meccseit, arról azonban első kézből van információm, hiszen elég gyakran beszélünk.

Mik a további tervek, számíthatunk e arra, hogy újra itthon fogsz játszani?

Kicsi korom óta az az álmom, hogy a felnőtt válogatottnak meghatározó szereplője legyek, és Eb-re, vb-re, valamint olimpiára utazzak címeres mezben, ezért dolgozok és küzdök. Klubszinten egy évet még biztosan Amerikában töltök, ahol szeretnék minél többet játszani, hiszen a sérülések miatt a padon már ültem eleget. Sok függ majd ettől a szezontól, így jelenleg nem is nagyon gondolkozok, hogy mi lesz utána. Játszani akarok sokat, aztán hogy mit hoz a jövő, meglátjuk.